Ilyen magányos karácsonyom régen volt. Szarul is éreztem magam. Nem volt együtt a család. És a szilveszter is ilyen lesz. Magányos. Ebből a magányból csak a futás rángatott ki csekély 2 órára. Akkor repültem. Nem voltam egyedül. A társam elkísért. Vajon ez az érzés kell, hogy része legyen az életemnek? Vajon én teremtettem magamnak? Alapvetően magányos farkas vagyok, de jó lett volna ezt a néhány napot a teljes családdal tölteni. Helyette hármasban voltunk. Játszottunk, már csak kettesben. Még a lányom is a párjával ünnepelt. Vajon az én nagypapám érezte-e ezt az érzést? Messzire szakadt az otthonától. Emlékszem sokat mesélt Bolond Istókról meg a csuprokról, meg a macskáról. És énekelt. Ha hazamentünk kivirult. A temetőbe is kimentünk vele. A húga fiatalon halt meg. Gyerekként nem értettem mindezt. Amíg bírta erővel hazajárt a szülői házba. Ott még a levegő is más volt. Az emberek kedvesek. Sokat játszottunk ott az unokatesókkal. Gyerekként soha nem éreztem a magányt. Rajta viszont érződött valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Honvágya volt. Magyarországon soha nem érezte magát otthon. Erdély volt az ő otthona. Ezt a génjeiben tovább adta. A hegyeket, a sodró patakokat, Aranyosgyérest, Székelykocsárdot, Tordát....A ház még mindig előttem van. Igazi otthon volt. Volt tiszta szoba, és hatalmas lugas Még az illatot is érzem. Azt a házat soha nem felejtem. Egy pici hegyi faluban. Itt is láttam egy ilyen házat. Egy otthont. Most már értem miért fogott meg. Azt az érzést sugározta a semmi közepén. Otthon. Otthon gyerekzsivaj és emberek nélkül is. Sugározza az "otthon illatot". Szeretném azt a házat. Szeretnék ott kint élni. A pusztában vagy a kis hegyi faluban...

Megosztás a facebookon