Sétálok hazafelé a munkából. Elmélázok magamról, az életemről. Olyan fura érzésem van, bizsergek, fázom. Mintha lebegnék. Valami kiszakad belőlem. Már kívülről látom magam. Ott egy nő sétál elmélázva. A testem a járdán maradt. Megy haza a családjához és teszi a dolgát. Főz, mos, vasal, takarít, dolgozik, él. Él, ahogy elvárják tőle. Azért boldog is tud lenni. A családja a legfontosabb a számára. Ez vagyok én a külvilág szemében. De a lelkem már messze jár. Kettévált a testemtől. A lelkem a felhők fölött repül, ott ahol nincsenek szabályok, elvárások. Azt teszi, ami jól esik neki, bűntudat nélkül. Repül és nem gondol semmire. Élvezi a repülést. Nevet csak úgy. Odamegy emberekhez, rájuk mosolyog és megöleli őket. Csak úgy. Mert egy ölelés olyan megnyugtató tud lenni. Felsegíti egy néni kabátját. Csak úgy. Beszélget egy idegennel, meghallgatja. Csak úgy. Az utcán hangosan énekel. Csak úgy. Belekarol egy idegenbe és úgy sétál. Csak úgy. Fényt visz egy másik ember életébe. Csak úgy. Segít a rászorulókon. Csak úgy. Kimegy az erdőbe és egész nap ott sétál. Csak úgy. Aztán lassan a lelkem visszaszáll a testembe. Újra nehéz leszek. De ott legbelül tudom, hogy lakik még valaki, aki néha repül. Néha utat enged a vágyainak. Aki csobogó patak lett. Fut bele a végtelenbe, a lenyugvó napba. Csak úgy.

Megosztás a facebookon