December 21. Az év leghosszabb éjszakája. Tűz. Dobszó. Idegen emberek, de mégis ismerősök. Mosoly az arcokon. Történetek, amik az övéké. Nézem a tűzet és próbálom átélni, átérezni. A szer tartója egy hölgy, akinek megnyugtató hangja volt. Valahol már hallottam. Talán az álmaimban, vagy előző életemben. Ahogy hallgatom 896-ba repülök. Épphogy megtaláltuk az új hazát. A tűz körül állunk és énekelünk. A sámán kántál valamit, amit nem értek. De nem is kell értenem. Csak azt érzem, hogy jó. Mellettem a honfitársaim. Férfiak és nők vegyesen. A dobok egyre ütemesebben peregnek. Fenséges. Az én kezembe is adnak valamit, amit még soha nem láttam. Egy hangszer. Rázom az ütemre. Jó otthon lenni. Kint a puszta közepén, a semmi közepén. Tudom, hogy célba értem, otthon vagyok. Énekelni szeretnék és táncolni. A tűz pattog. Elmélázom. 2000 év múlva valaki, aki én leszek, ugyan így áll majd a tűznél és áldást és békét kér. Megnyugvást és az útja végét, hogy boldogan élhessen.  A tűzbe elmormolok egy imát. Nem is ima, inkább könyörgés. Békéért. A tűzbe elmondott ima meghallgatásra talál. Hiszem. Jó így itt állni, a könnyeim potyognak. Lassan visszazuhanok 2014-be. A szertartás véget ért. Bemegyünk a házba. Az asztalon egyszerű étel, házi kenyér és töpörtő. Isteni finom. Ilyen jót régen ettem. Szívesen kínálnak. Jó itt ülni és hallgatni őket. Egy idegen szőke nő, de nem lepődnek meg rajtam. Pont most ott kellett lennem. Fent így rendeltetett. Néhány szót váltunk és mennem kell haza. Haza, vissza az életembe. De most már örömmel várom a holnapot. Az imám meghallgatásra talált. 

Megosztás a facebookon